San Francisco I.

Még február elején futottunk össze Arlo egyik régi középiskolás évfolyamtársával Michelle-lel (akivel vagy 5 éve nem találkozott), aki pár napra jött egy másik barátjához látogatóba Portland-be. Mivel azonban törölték a járatát vissza San Francisco-ba, és a barátja, akit eredetileg meglátogatott, egész nap dolgozott, ezért nálunk ragadt egy napra. Akkor cserébe felelőtlenül felajánlotta, hogy ha arra járunk, látogassuk meg, nála is alhatunk... Mi persze kaptunk az alkalmon, és egy egyik lakótárssal kiegészülve megszerveztük az utat: béreltünk egy autót, és múlthét csütörtökön elindultunk - kb 1000 - 1100 km....

Jason, Arlo és jómagam

az útitársunk

Csütörtökön, dél után indultunk, Portland-től egészen Eugene-ig a 5-ös autópályán mentünk, majd innen letérve még nyugatabbra, az óceán felé vettük az irányt a 38-as úton. Ez részben az Umpqua folyó mentén haladt - gyönyörű erdős-hegyes-mezős-kék vizű folyós tájakon. A part közelében erről az útról letérve a híres 101-es úton haladtunk tovább.. Az első megálló az 'Oregon Dunes National Recreation Area' ill. a Coos öbölnél volt, ami gyakorlatilag egy jó hosszú, öblös szakasz, ahol hatalmas homokdűnék és hosszú homokos partszakaszok váltogatják egymást..

híd a Coos öböl felett - átautóztunk rajta

 

Innen a part mentén haladtunk délnek, és közös megegyezés szerint ha valaki lát valami arra érdemeset, akkor megállunk, és megcsodáljuk.. Az első ilyen hely ez az öböl volt, valahol Dél-Oregonban:

Ekkor már lassan esteledett, úgyhogy megálltunk az utolsó oregoni kempingben. Terv szerint itt szálltunk volna meg, egy jurtában - ami gyakorlatilag egy kerek, könnyűszerkezetes, ponyvás kis házacska, viszont meglepően jól felszerelt: fapadlós, van benne villany, fűtés, egy kinyitható kanapé és egy emeletes ágy, aminek az alja franciaágy méretű.. Persze ekkorra már az összeset kiadták.. B terv a legközelebbi és legolcsóbb motel volt - így a Kaliforniai határt átlépve Crescent City-ben szálltunk meg... A városból nem sokat láttunk, de Arlo szerint nem is érdemes, állítólag valamikor a '60-es évek közepén cunami súlytotta , és igen ipari jellegűen sikerült újjáépíteniük...
Másnap reggel korán, fél 7kor indultunk tovább, sejtettük, hogy hosszú lesz a nap (:
Rövid autózás után el is érkeztünk a híres kaliforniai vörösfenyők erdejébe... Elsőként muszáj volt megállnunk Paul Bunyan, a favágó és Babe, a kék ökör méretes szobránál - ők ketten valamiféle itteni népmesei legendák:

az amcsi Runcájsz (:

A Prairie Creek Redwoods State Park-ba érkezve kezdődött az igazi móka: a vörösfenyő-erdő kellős közepe, hatalmas, több tíz méter magas szálfa vörösfenyők... A drive-through tree-nél (a fa, aminek a törzsén kocsival át lehet hajtani) nem álltunk meg, viszont "A Nagy Fa" táblát követtük: ez egy kb 1500 éves vörösfenyő volt, amit persze a fényképezőgép nem tudott egyben befogni, úgyhogy csak részletekben sikerül lefényképezni.. Azért egy ilyen jószág mellett az ember tényleg tiszteli a természetet...

'The Big Tree'

csak a méretek miatt - én is ott állok mellette

Innen alig mentünk tovább, amikoris megint megálltunk: jávorantilopok legeltek az út mellett..
A fenyőerdőt, majd Eureka városát magunk mögött hagyva már csak mezők és legelő tehenek voltak mindenfelé.. Itt úgy döntöttünk, hogy letérünk a 101-es útról, és teszünk egy kis kitérőt. Ferndale egy apró városka a semmi közepén, de a táblájuk szerint egy 'viktoriánus városka' - és valóban volt néhány nagyon csicsás épület..

Ferndale - az autóból fényképezve

 Innen valami nevenincs erdei úton haladtunk tovább az óceán felé: ilyen szerpentinen rég volt szerencsém autózni, szerintem max. 40-50-nel haladtunk, hegyre fel, hegyről le, néhol csak kavicsos úton, nagyritkán egy-egy elveszett településen keresztül... Viszont ahogy közelebb értünk a vízhez, és kezdett ritkulni az erdő valami eszményi látvány volt.

Ez a pont, a Mendocino fok Észak Amerika legnyugatibb pontja. Ide érkezve leginkább annak örültem, hogy egy kis időre vége a szerpentinnek, egyenes az út, és még ki is szálltunk egy kicsit az autóból...

az út mögöttünk

kicsit szeles

 Innen az visszavezetett a hegyekbe, úgyhogy megint erdős szerpentinen találtuk magunkat.. Nem sokkal később két fura dolog történt: először az erdő közepén belefutottunk egy egy szalmatetős (olyan hortobágyi jellegű) házikóba, aminek a hektárnyi méretű 'előkertjében' 3 kecske társaságában 2 zebra legelt.. Végülis mi sem természetesebb a nagy ámérika kellős közepén... Röviddel ezután megálított minket 2 idegen - szintén a semmi közepén egy (minden rosszindulattól mentesen) 'földműves' kinézetű férfi, meg egy hasonló, idősebb nő, aki egy jókora követ tartott a kezében... Én már kezdtem aggódni, amikor megálltunk, és a nő ízes tájszólással figyelmeztetett, hogy épp hoznak fel egy bikát az úton, és maradjunk a helyünkön, ha nem akarjuk összetörni a kocsit.. és lám,valóban egy terepjáróval terelték fel a bikát az új legelőre... :D

A kitérő után rövid időre visszatértünk a 101-es útra, ahol kihagytuk 'Bigfoot' (a legendás-rejtélyes nagylábú, emberszabású) megállót, megálltunk viszont Garberville közelében az egy darab rönkből kifaragott háznál ('One Log House'). Ez egy 1946-ban, egy darab 2100 éves vörösfenyő rönkjéből kifaragott funkcionális 'házikó'... (gondolom akkor még engedték kivágni, mostmár azt hiszem védik ezeket az idős fákat)

Innen egy rövid ideig továbbhaladtunk a 101-es úton, majd miután 'túl egyenesnek' találtuk, megint letértünk róla, az 1-es út felé véve az irányt, ami a part mentén egészen San Francisco-ig vezet. Ennek az útnak az első szakasza megint a már jól ismert erdei-hegyi szerpentin volt, de az partra, és az 1-es útra érve a látvány mindenért kárpótolt. Gonosz módon ilyenkor arra gondolok, hogy maximum évente 2szer van ilyen ragyogó idő, és többnyire szeles meg esős és ott van a cunamiveszély is...

Petrolia városában megálltunk tankolni - a városból kifele menet találkoztunk néhány őzzel - majd folytattuk az utat. Itt már egészen megváltozott a táj, kicsit déliesebb jellegű házak, kicsit több pálmafa (bár állítólag nem őshonosak), kicsit melegebb az idő, meg a hangulat is. Az út mentén végig legelők voltak - azon szórakoztunk, hogy valószínűleg ez a tehénmennyország, ahova tényleg csak az abszolút kiváltságosak kerülnek be. Az út még mindig viszonylag kanyargós volt, sebességkorlátozásokkal, úgyhogy elég lassan haladtunk. Még egyszer megálltunk pihenni - itt is csináltam pár fotót a növényzetről is :)  (mint kiderült, a kála itt vadon nő a sziklás partokon...) Nem sokkal később jót derültünk, mikor az egyik kanyarban 3 elég buta arcú vadpulyka ténfergett az úton.. Aznap valaki tuti pulykát vacsorázott...

Ezen a ponton már mindenki gyomra ötszörösen megfordult, pedig még előttünk állt egy jó kis szakasz, közvetlenül a víz mentén.
A képek nem nagyon érzékeltetik, de volt egy-két elég félelmetes szakasz, ahol az út a sziklafalba vájva futott - balról meredeken fel, jobbról egyenesen le a több 10 méter mélybe... Itt már csak a statisztikákról beszéltünk, hogy vajon évente hányan nézik be a kanyart...

ez még egy kellemesebb szakasz

Innentől már nagyon lassan haladtunk, az utolsó 30 mérföldet kb 1-1,5 óra alatt tettük meg (viszont láttunk pelikánokat velünk egy magasságban repülni).. San Francisco-ba végül a "művészbejárón" - egy kis hátsó úton, és a Golden Gate hídon keresztül érkeztünk be, este 9kor.
A házat, ahol Michelle lakott könnyen megtaláltuk - plusz pont volt (amellett, hogy végre kiszállhattunk az autóból), hogy egy termő citromfa előtt parkoltunk le :D

a Golden Gate híd - sötétben, a mozgó autóból - sajna nem egy sikeres kép...