Mivel múlthéten volt az utolsó tanítási hét, tehát amíg Arlo dolgozott, úgy határoztam, hogy megnézem az állatkertet. Mint a múzeumok többségénél, itt is van havi egyszer olcsó nap a csóróknak, minden hónap második keddjén, tehát egyértelmű volt, hogy mikor megyek (: Szerencsencsére nem volt nagyobb tömeg, mint egy átlagos napon lehet, és még az idő sem volt túl portlandi.. Az állatkert maga nem hatalmas, de pont elég bejárni: 5 részre van osztva - Ázsia, Afrika, a csendes óceáni partvidék, az északnyugati vadvilág és a 'törékeny' esőerdők.
 |
| foszló hegyikecske |
 |
| határozottan egy hím... |
 |
| valamiért mindig keresztbetette a lábát :) |
A kiselefánt borzasztó aranyos volt - úgy tűnt, hogy ő is kíváncsi a látogatókra, plusz állandóan keresztbetette a hátsó lábait. A vidrák, meg a tengeri vidra is nagyon aranyos volt, de annyira gyorsak voltak, hogy lehetetlen volt lefotózni őket...
A másik kedvencem a lóri-jellegű papgájok voltak (Orsi, hivatalos meghatározás kéretik). Ők egy külön reptetőben laktak, ami 2 önkéntes felügyelete alatt bejárható volt - sőt, néhány ropogós dollárért cserébe egy nektáros csuporból lehetett őket etetni. Abszolút nem féltek az embertől, sőt, simán rárepültek az ember karjára. Amúgy nagyon mókás volt, ahol fel-le mászkáltak a korláton meg a növényeken...
Összességében nagyon szép, rendezett állatkert, persze itt is nagyon környezettudatosak (a járda több helyen újrahasznosított gumiból készült, stb..), viszont szerintem a pesti állatkertben több állatfaj van.
A hétvége egy része általános nagytakarítással, telekrendezéssel telt, a tulaj és a bérlettel kapcsolatos dolgokat intéző cég jelezte, hogy hétfőn tiszteletüket tennék - és volt néhány hogyúgymondjam eltakarítandó dolog a házban, meg amúgy is 3 hímmel egy háztartásban összegyűlik némi kosz.. Viszont mivel hivatalosan csak ketten vannak a bérleti szerződésen, így hétfőre csináltunk egész napos programot: Arlo már régóta el akart vinni az egyik kedvenc túrájára, így adódott az alkalom, hogy megmásszuk a Hamilton hegyet, ami a Columbia folyó Washingtoni partján fekszik. A túra oda-vissza kb. 10km-es volt, 730 m szintkülönbséggel, és gyönyörű kilátással.
Az első megálló a Rodney vízesés volt, a tetején pedig a Pool of Winds - ahol a vízesés egy kis sziklamedencében tűnik el, jó sok szelet kavarva.
 |
| Rodney Falls |
 |
| Pool of Winds |
Az ösvény először az erdőn vezetett keresztül, ahonnan egyre magasabbra érve egyre szebb kilátás nyílt a völgyre. Végül kiértünk az erdőből, az ál-csúcsra, ahonnan beláttuk a Columbia folyót, ill. a Bonneville gátat - aki olvasta a korábbi bekegyzéseket, itt van a pisztrángfarm, ill. itt lakik Herman, az óriás tokhal is.
 |
| az ál-csúcs |
A valódi csúcs ennek a sziklafalnak a másik oldalán volt - innen nézve kicsit reménytelennek tűnt, de végül nem volt olyan vészes. A legutolsó szakasz szederbokrok rengetegén keresztül vezetett - bár szerencsére az ösvény maga jól járható volt. Viszont a szederszezon sajna még messze van....
A szederrengetegből kiérve egy hirtelen jobbkanyarral végetért az út, és gyakorlatilag fent voltunk a csúcson. Velünk szemben a Table mountain, ill a háttérben, a felhők mögött megbújva pedig az Adams hegy havas csúcsa.
Itt találkoztunk néhány túrázóval, egy csíkos mókussal, láttunk egy hatalmas fehérfejű rétisast körözni a fejünk felett, és a teljes pihenő alatt egy pillangó körözött az orrunk előtt.
Lefele menet találkoztunk még pár napozó siklóval, meg persze az út mentén végig vadvirágokkal.
 |
| mókus |
 |
| pillangó |
 |
| tigrisliliom |
Hazafelé menet még megálltunk ebédelni (pontosabban megenni a hozott szendvicseket) egy mezőn, ahol Arlo még valamikor ősszel járt hullócsillagokat nézni.
Innen már csak hazavezettünk, egy jó zuhany, meg egy kis pihenés reményében...
