Mivel múlthéten volt az utolsó tanítási hét, tehát amíg Arlo dolgozott, úgy határoztam, hogy megnézem az állatkertet. Mint a múzeumok többségénél, itt is van havi egyszer olcsó nap a csóróknak, minden hónap második keddjén, tehát egyértelmű volt, hogy mikor megyek (:  Szerencsencsére nem volt nagyobb tömeg, mint egy átlagos napon lehet, és még az idő sem volt túl portlandi..  Az állatkert maga nem hatalmas, de pont elég bejárni: 5 részre van osztva - Ázsia, Afrika, a csendes óceáni partvidék, az északnyugati vadvilág és a 'törékeny' esőerdők.



foszló hegyikecske



határozottan egy hím...

valamiért mindig keresztbetette a lábát :)

A kiselefánt borzasztó aranyos volt - úgy tűnt, hogy ő is kíváncsi a látogatókra, plusz állandóan keresztbetette a hátsó lábait. A vidrák, meg a tengeri vidra is nagyon aranyos volt, de annyira gyorsak voltak, hogy lehetetlen volt lefotózni őket...

A másik kedvencem a lóri-jellegű papgájok voltak (Orsi, hivatalos meghatározás kéretik). Ők egy külön reptetőben laktak, ami 2 önkéntes felügyelete alatt bejárható volt - sőt, néhány ropogós dollárért cserébe egy nektáros csuporból lehetett őket etetni. Abszolút nem féltek az embertől, sőt, simán rárepültek az ember karjára. Amúgy nagyon mókás volt, ahol fel-le mászkáltak a korláton meg a növényeken...



Összességében nagyon szép, rendezett állatkert, persze itt is nagyon környezettudatosak (a járda több helyen újrahasznosított gumiból készült, stb..), viszont szerintem a pesti állatkertben több állatfaj van.



A hétvége egy része általános nagytakarítással, telekrendezéssel telt, a tulaj és a bérlettel kapcsolatos dolgokat intéző cég jelezte, hogy hétfőn tiszteletüket tennék - és volt néhány hogyúgymondjam eltakarítandó dolog a házban, meg amúgy is 3 hímmel egy háztartásban összegyűlik némi kosz..  Viszont mivel hivatalosan csak ketten vannak a bérleti szerződésen, így hétfőre csináltunk egész napos programot: Arlo már régóta el akart vinni az egyik kedvenc túrájára, így adódott az alkalom, hogy megmásszuk a Hamilton hegyet, ami a Columbia folyó Washingtoni partján fekszik. A túra oda-vissza kb. 10km-es volt, 730 m szintkülönbséggel, és gyönyörű kilátással.
Az első megálló a Rodney vízesés volt, a tetején pedig a Pool of Winds - ahol a vízesés egy kis sziklamedencében tűnik el, jó sok szelet kavarva.


Rodney Falls

Pool of Winds

Az ösvény először az erdőn vezetett keresztül, ahonnan egyre magasabbra érve egyre szebb kilátás nyílt a völgyre. Végül kiértünk az erdőből, az ál-csúcsra, ahonnan beláttuk a Columbia folyót, ill. a Bonneville gátat - aki olvasta a korábbi bekegyzéseket, itt van a pisztrángfarm, ill. itt lakik Herman, az óriás tokhal is.



az ál-csúcs

 

A valódi csúcs ennek a sziklafalnak a másik oldalán volt - innen nézve kicsit reménytelennek tűnt, de végül nem volt olyan vészes. A legutolsó szakasz szederbokrok rengetegén keresztül vezetett - bár szerencsére az ösvény maga jól járható volt. Viszont a szederszezon sajna még messze van....
A szederrengetegből kiérve egy hirtelen jobbkanyarral végetért az út, és gyakorlatilag fent voltunk a csúcson. Velünk szemben a Table mountain, ill a háttérben, a felhők mögött megbújva pedig az Adams hegy havas csúcsa.
Itt találkoztunk néhány túrázóval, egy csíkos mókussal, láttunk egy hatalmas fehérfejű rétisast körözni a fejünk felett, és a teljes pihenő alatt egy pillangó körözött az orrunk előtt.

Lefele menet találkoztunk még pár napozó siklóval, meg persze az út mentén végig vadvirágokkal.


mókus

pillangó

tigrisliliom

Hazafelé menet még megálltunk ebédelni (pontosabban megenni a hozott szendvicseket) egy mezőn, ahol Arlo még valamikor ősszel járt hullócsillagokat nézni.

Innen már csak hazavezettünk, egy jó zuhany, meg egy kis pihenés reményében...